Tartja a mondás, és ez egyébként igaz az esztétikai jellegű autóépítésekre is. Magyarul: nem kell mindig rommá építeni egy autót ahhoz, hogy igazán mutatós gépet építsünk. Kiváló példa erre ez az E30 is, amire sokan csak legyintenek, hogy: „Egy felni, meg ültetés, azt jóvan’…”
Először is ez azért így ebben a formájában nem igaz. Tény, hogy az autó nem lett szétvágva, átépítve, még a fényezés nagy része is teljesen gyári, azonban rengeteg finom apró részlet teszi egésszé az összképet, ami miatt bármelyik autófan szájában összefuthat a nyál, legyen bármelyik márkának is a rajongója. Azonban mégsem olyan egyszerű ezt jól kivitelezni. Pont azért, mert egy tökéletesen kész autó képét kell mutatni úgy, hogy tulajdonképpen „csak egy felni, meg ültetés”.
Térjünk rá akkor az alanyunkra. A gyári futómű természetesen ugrott belőle, a levegős rendszer TA Tecnix gátlókból készült, melyek keményítve, illetve elöl 6 centivel rövidítve is lettek. A rendszert egy Fahrwairk kompresszor élteti, és egy 20 literes tartály áll rendelkezésre a levegő tárolására a csomagtartóban. A futómű teljes felújításon esett át. Újak a fékek, fékcsövek és az összes szilent is keményebbre lett cserélve. A szervós kormánymű pedig egy E36-ból érkezett. A felnik BBS RS replikák, elöl 8×16”, hátul pedig 9×16”méretben, ET20 körben, egyedi szegecsekkel.
A motor gyári (M40B16) a nyitott Proex kipufogó rendszertől eltekintve, de egyébként ettem én már olyan vendéglőben, ahol nagyobb volt a mocsok, mint itt a motortérben. Összességében is elmondható erről az autóról, (ami amúgy ritkán jellen jellemző még a kiállításra készült autókra is), hogy elképesztően tiszta, rendezett az egész tetőtől-talpig. A motortér, a csomagtér, az utastér, minden patika. Bárhova néz az ember, mindenhol egyben van, nem hiányzik semmi sehonnan, még a gyári BMW szerszámos készlet is makulátlan és hiánytalan. Ezért van az, hogy ezt az autót nem kellett rommá építeni ahhoz, hogy mutatós, teljes összképet hozzon. Elengedhetetlen a jó alap.
A jó alap azonban önmagában nem elég, mivel apró módosításokkal kell elérni a hűha hatást, ezért nagyon meg kell válogatni, hogy mik legyenek azok az apró módosítások. A beltérben például elképesztően jó a négyágú, Nardi fakormány, kapásból ad egy hangulatot az egésznek. A Macaudio hangrendszert egy BMW Becker fejegység vezérli, így a műszerfal is tökéletesen homogén, nem virít benne valami „oda nem való” rádió, és a hangszórók is csak egyszerűek. A futómű nyomásmérői, illetve vezérlő gombjai is szépen, ízlésesen lettek elrendezve a kardánboxon, az i-re a pontot pedig az egyedi, piros biztonsági övek teszik fel.
Végül az ablakok halvány fóliázást kaptak, de nem koppfeketét, csak szolidan. Ha találunk egy jó alapot, akkor ilyen kevés, de finom és átgondolt módosítással varázslatos összképet lehet alkotni. Természetesen ettől még nem lesz egyszerű a dolog, mivel általában sok év telik el, mire az ember megtalálja a tökéletes kiegészítőket, felnit, stb. Ráadásul az egyedi futóművek építése sem egy leányálom, gyakran előfordul, hogy csak sokadjára áll össze az egész. Itt magas, ott alacsony, ereszt, nemereszt, agyérgörcs… Pláne, ha az ember maximalista, mert akkor addig csinálja, amíg tényleg jó nem lesz, míg mások már régen legyintettek volna, hogy: „Jóvanazúgy!”
Egy teljesen átépített show-car esetében minden egyes elem át van építve, és minden annak érdekében, hogy a látogatók szemét vonzza, érdeklődését felkeltse. Össze-vissza nyíló ajtók, stroboszkópok, és abszolút indolkolatlan hifi installációk helyett ez az építési irány (vagy stílus) inkább arról szól, hogy csináljunk minél kevesebből minél ütősebbet. Nem azért, mert a tulaj nem akar sokat költeni, vagy fogához verné a pezót. Ez is valamilyen szinten egy kihívás. Egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy ültetés meg felni.
Ott van például a zene. Hiába van meg nekünk minden egyes hangeffekt, dallam, beat, hangszer, ha azokat csak elkezdeném egyszerre lejátszani egy merő káosz lenne az egész. Szépen meg kell komponálni az egészet, mindennek megkeresni a maga helyét, hogy végül összeállhasson egy egésszé az egész. Ugyanez igaz az autóknál is. Általában évek kellenek hozzá, mire az ember eljut arra a szintre, hogy ezt képes legyen megvalósítani úgy, ahogyan elképzelte. Persze olyan is van, aki elsőre betalál, vagy már több építéssel is bizonyította kivételes tehetségét, de az esetek nagy részében hosszú évek telnek el tanulással és kudarcokkal. Ez a kifejezett autó is több éve csiszolódik a jelenlegi tulajdonosa, Attila kezei között. Ráadásul a tervek között szerepel az autó állapotának további javítása, mivel a gyári Brillantrot piros fényezés akármilyen jó állapotban van, lassan harminc éves lesz. A szorgos ápolás, és természetesen a folyamatos odafigyelés ellenére is elkerülhetetlen lesz hamarosan az új telifény. Természetesen semmi dráma, a fő cél az állapotmegőrzés.
Őszintén szólva jó ezt látni. Bárcsak lennének még többen ilyen srácok, akik lelkesen, alázatosan és szorgalmasan építgetik az autójukat annak érdekében, hogy azokat megőrizzék az utókornak. Sajnos kevés az ilyen fiatal, azonban a következő számban érkezik Attila barátja, aki mentalitását, hozzáállását tekintve hasonló, azonban építési stílusa picit más, mivel ő a japán vonalat képviseli.
