Hát azt nyilván nem én fogom definiálni, de az biztos, hogy a kívülálló emberek hajlamosak sokszor lenézni, vagy megmosolyogni azokat az autókat, amiket a tulajdonosaik így vagy úgy átalakítottak, azonban ez egyáltalán nem egy új mozgalom, sőt keletkezése gyakorlatilag megegyezik az autók elterjedésével és térhódításával. Biztosan sokan ismeritek az elterjedt mondást, miszerint az első autóversenyt nagyjából öt perccel a második autó legyártása után rendezték meg. Nagyjából ez a helyzet az autók egyedi igények alapján történő módosítása során is, amit manapság ‘tuning’-nak csúfolunk. Nekünk speciel borsódzik a hátunk a kifejezés hallatán, mivel megvan már a maga negatív kicsengése is, plusz alapból sem egy jó megnevezés, mivel a szó maga hangolást vagy finomhangolást jelent, mi pedig nem hangoljuk az autókat, hanem átépítjük őket. Ennek is megvannak természetesen a különböző lépcsőfokai, itt az újságban is mutattunk már be olyan autót, ami külsőre nagyon közel volt a gyári állapothoz, meg olyat is, ahol két Porschét bontottak el azért, hogy a „céges” dobozosból valami elmeroggyant őrület jöhessen létre. Szóval nem egyszerű dolog ez, a fejek pedig tele vannak félinformációkkal és tévhitekkel ezzel kapcsolatban, ráadásul a komolyabb autós médiumok is full vakon járnak a témában. Ezzel nincs is baj, nem érthet mindenki mindenhez, a gond azzal van, amikor piacvezető (vagy ahhoz közeli) autós médiumok magyarázzák a tuning lényegét úgy, hogy annyi közük van hozzá, mint nekem a műkörömépítéshez.
Nem az a baj, hogy a témával foglalkoznak. Az a baj, hogy sok esetben úgy készül el például egy videó vagy cikk, hogy a készítők masszívan elkezdik fikázni a bemutatott (akár külföldi) autókat, stílusokat. Vagy azért mert nem értik, vagy azért mert nem tetszik nekik a dolog, a probléma minden esetben a megfelelő információ hiánya, hiszen legtöbb esetben ezek az emberek kifejezetten minőségi tartalmakat állítanak elő, azonban valahogy ez a tuning egy olyan mostohagyerek, amit sajnos csak kevesen értékelnek. Nincs ezzel sem gond, más korban nőttünk fel, illetve akik nálunk idősebbek még nem kaptak olyan impulzusokat gyerekkorukban, mint mi anno pl. a Halálos Iramban első részeivel. Lehet szidni, utálni, röhögni rajta, a legutolsó részeket már én sem néztem meg, mert engem az autós része érdekelne, amit sajnos a franchise háttérbe szorított a profit miatt, de vitathatatlan, hogy gyerekek, fiatalok millióit inspirálta, és terelte a benzingőz világába. Én 11 éves voltam az első F&F film megjelenésekor, vagyis pont abban a korban voltam, akiket azonnal magával ragadott az egész. Az azóta megboldogult Tuning Magazin (korábban Tuning&Stereo) volt a bibliánk, azt olvastuk, nézegettük éjjel-nappal, sőt papíron már terveztünk „építéseket”, mivel kibogarásztuk a hirdetések közül azokat az alkatrészeket, amiket úgy gondoltunk, hogy menő lenne az autón. Nyilván volt minden, amit manapság már az ízléstelen kategóriába sorolunk (hatalmas aluszárny, „lexus” hátsólámpa, alvázneon, meg műanyag lökhárító hegyek), de a lényeg, hogy fejben mi már ezt gyerekként elkezdtük, aztán felnőttként gyakorlatilag csak folytattuk tovább.
Persze gyorsan rá kellett jönni, hogy ez se nem egyszerű, se nem olcsó, az autónak az értéke pedig inkább csökkenni fog a beavatkozások után, mint sem nőni, hiába vannak az amerikai autós műsorokba erre felépített hatalmas vállalkozások. Mégis, valahogy az ember ki akar tűnni. A lakótelepi gyerekeknek nyilván nincs olyan anyagi hátterük, hogy a gyerekkori álomautós poszterek valódi darabjait megvehessék, pedig szeretnének szép és gyors autókat. A szépség persze szubjektív dolog, mindenkinek más tetszik, azonban abban megegyezhetünk, hogy lehet ezt nagyon jól meg nagyon rosszul is csinálni. Nem titok tehát, ez valamilyen szinten egy feltűnési viszketegségbe oltott kompenzálás, mivel nem engedhettük meg magunknak azokat a poszterjárgányokat, amikre folyattuk a nyálunkat gyerekkorunkban. Ha meg nincs lé Ferrarira vagy Lambóra, akkor akár a családi Suzuki is lehet egy tökéletes üres vászon, amin kiélhetjük a kreativitásunkat. Ez persze nem mindig sikerül jól. Még a nagy múltú, patinás formatervezők, mint a Bertone vagy a Pininfarina is néha kijönnek egy-egy megosztó, vagy akár egyenesen ronda autóval, így nem csoda, ha a szomszéd hentes csávó által felpimpelt verda nem a szépségével tűnik ki a többi közül. Ezeket, a közízléssel szembemenő, egyértelműen csúnya átalakításokat nevezzük Tuner Jóskának, vagy csak egyszerűen Jóskának. A Tuner Jóskák gyakran azzal védekeznek, hogy nekik nincs pénzük komoly építésre, így tulajdonképpen „erre futja, azt kész”. Ez a hozzáállás azonban minden tekintetben rossz. Egyrészt rossz magának, mivel így sosem fog fejlődni, tanulni, tapasztalni, ami elengedhetetlen egy ilyen „hobbi” esetében. Aztán rossz a közösségnek is, mivel a külső szemlélőnek ez is tuning autó, meg az is, amit akár éveken keresztül, gondosan és elképesztő odafigyeléssel építettek meg egy messziről is jól látható pénzhalom felhasználásával. A lényeg nem a pénzen van, hanem azon, mennyit vagy hajlandó beáldozni. Tele van az ország olyan tehetséges fiatalokkal, akik kreativitásukkal és saját, kétkezi munkájukkal olyan autókat képesek építeni, amik a világon bárhol megállnák a helyüket.
És nekik sem folyik ám a csapból a dollár, sokszor évekig megy a spórolás, kuporgatás, tervezés és főleg a lemondás, de mégsem bújnak olyan szar szövegek mögé, hogy „Bocsi, nekem csak erre telik.” Ez pedig rohadt gyenge érv, hiszen más is meg tudta csinálni, csak lehet közben leszokott a dohányzásról, gyorsétterem helyett otthon készíti el az ebédjét, vagy mondjuk tömegközlekedéssel jár dolgozni, mert olcsóbb. Vannak lehetőségek, csak egyszerűbb másra mutogatva hangoztatni, hogy nekünk mi nincs. Ezért küzdünk tűzzel-vassal a Tuner Jóskák számának lecsökkentésében, hiszen az átlagember számára ez is tuning meg az is. A való életben viszont az egyikben benne van több ezer munkaóra, a másik meg bement a bohócboltba és beleborította az összes króm sárkányt, meg lángnyelves matricát a kosárba.
Erre talán a legjobb példát Amerikában találjuk. Nem mindegy ugye, hogy az autódat kire bízod rá, rengetegen építenek autókat hivatásszerűen, azonban más lesz a végeredmény, ha mondjuk Magnus Walker építi az autót szépen, izlésesen, meg akkor is, ha betolod a West Coast Customs-ba és raknak neked a csomiba egy felfújható ugrálóvárat, popcorn-készítő géppel, majd az egészet leöntik valami gusztustalan körömlakkal. Nem beszéltünk még mindig a különböző irányzatokról. Maradva az USA-ban észre vehetjük, hogy természetesen első sorban a helyi autóknak van olyan kialakult kultúrája, mely akár több évtizedes múltra tekint vissza. Valószínűleg a történelem első feljegyzett tunerei azok a szeszcsempészek voltak, akik megbuherált autóikkal vitték rejtett rekeszekben a Holdfényt anno a szesztilalom idején. Az építéseket ekkor még első sorban nem a kitűnni vágyakozás hajtotta, hanem hogy ne kapják őket el, mivel meglehetősen sokat kellett ülni a kóterban egy kis alkohol miatt. A mozgalomból aztán több irányzat is elindult, valószínűleg a legtöbben a Nascar vonalat ismerik, azaz hogy ezek a csempészek a szabad idejükben szívesen csapattak különböző, amatőr, saját rendezésű versenyeken, a legismertebb közülük talán a Daytona Beach, mely a mai napig az egyik legikonikusabb helyszíne a modern autósportnak. A nyugati parti sós sivatagokban pedig a hot rod kultúra kezdett virágzásnak, ami által többé-kevésbé egyenes út vezetett a mai drag versenyekhez, illetve sós tavi sebességrekord kísérletekhez. És ekkor még mindig bőven csak az 1930-as éveket tapostuk, úgyhogy mondhatjuk, hogy ott lassan 100 éves kialakult kultúrája van nem csak az autózásnak, hanem az autók módosításának, átépítésének, tuningolásának is.
Sajnos a mi őseink nem voltak ilyen szerencsések. Még ha el is kezdődött nálunk hasonló, a kommunizmusban esély sem volt arra, hogy ez egy valós kulturális jelenséggé alakuljon, mivel volt egy maroknyi elérhető autógyártó, legtöbb pedig minősíthetetlenül rossz volt minden elképzelhető tekintetben. Persze sokan felhördülnek, amikor ezt mondom, pedig sajnos igaz. Ha lekaparjuk a nosztalgikus cukormázt az emlékeinkről, és őszintén megpróbáljuk összehasonlítani mondjuk a 80-as évek szoci autóit a nyugati világ termékeivel, akkor azért rohadt nagy különbséget találunk. Nem fair összehasonlítani egy Ladát mondjuk egy korabeli Mercivel, de mégis mindkettő valamilyen szinten a csúcsot jelentette a vásárlóik körében. Szóval amíg a világ nagy része dúskált a különböző autóipari újdonságoktól (kanyarkövető lámpáktól a turbómotorokig), addig itthon, illetve a vasfüggöny mögött ebből nem volt elérhető szinte semmi. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak benzinvérű autóbolondok, csak sokkal kevesebb volt a lehetőségük a nyugathoz képest. Kiváló például szolgál számunkra mondjuk dr. Hanula Barna munkássága, aki ebben a korban nőtt fel, mára azonban az autóipar egyik elismert szaktekintélye lett. Őt inkább az autósportok motiválták, nem pedig az esztétikai jellegű átalakítások, de most nem ez a lényeg. Akart csinálni valamit (versenymotor szöcskébe) ami nincs senki másnak. Biztosak lehetünk benne, hogy nem elsőre sikerült neki, azonban eljutott oda, hogy annyira elsajátította a motorok működésének minden apró folyamatát, hogy később őt (és csapatát) kérték fel a legendás Bugatti Veyron 16 hengeres, 4 turbófeltöltős, 1000 lóerős motorjának működésre bírásához, mivel a VW csoporton belül nem volt olyan szakember, aki meg tudta volna oldani az új csúcsmotor gyerekbetegségeit. Ezzel csupán arra szerettem volna reflektálni, hogy az ember nagyon sokat elérhet, ha van megfelelő motivációja, kitartása, és nem derogál neki új dolgokat megtanulni.
Összességében a lényeg, hogy mi mindenkit arra bátorítunk, hogy nyugodtan „hangolja át” az autóját, ha van hozzá kedve, és természetesen türelme. Nem árt mondjuk betartani a közlekedés, és a közlekedésben való részvétel szabályait és feltételeit, de nem is akar mindenki mondjuk pickup-ot építeni egy kombi autóból, mint ahogyan azt mi tettük tavaly. A lényeg, hogy engedjük szabadjára a képzeletünket, és próbáljunk meg olyan egyedi valamit alkotni, ami biztosan nem jön velünk szembe. Nem kell félni a kudarcoktól, minden sikeres autóépítő, vagy tuner (még Chip Foose is) túl van már jónéhány olyan építésen, amit legszívesebben letagadna, mert nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Ez egy hosszú, rögös út, ami egyáltalán nincs kikövezve, sőt méterenként léphetünk akkora taposóaknákra, amik akár hónapokkal, évekkel is visszavethetik a munkánkat. Pont emiatt nem csinálja ezt senki más, csak a fanatikusok, akik ezt élvezik. Illetve azt az érzést, amikor egy több éves projekt végre elkészül, és összeáll az autó, ami addig csak a képzeletünkben létezett. Ilyenkor még édesebb az elismerés, ha pedig az embert még díjakkal is elhalmozzák, akkor az már végleg a cseresznye a hatalmas, habos csokitorta tetején.
